Interjú Nacsa Jánosné Dömötör Ildikóval a hang világnapja kapcsán

Minden év április 16-án van a hang világnapja, amelyet brazil orvosok, logopédusok, illetve énektanárok kezdeményeztek 1999-ben. Az alábbi interjúban a Budapesthez közeli Telkiben élő Nacsa Jánosné Dömötör Ildikó oszt meg velünk érdekes, elgondolkodtató információkat a pályafutásáról, az énekléssel kapcsolatos tévhitekről, a hangképzésről, a légzésről, illetve arról, hogyan óvhatjuk a hangunkat. Az ének-zene tanár, zeneterapeuta, pszichodráma-vezető, mentálhigiénés szakember 2017-ben a Pálferis Nyári Táborban tartott egy különleges tevékenységet, ott találkoztam vele először, tavaly ősszel pedig részt vettem az ötalkalmas, Hangműhely nevű foglalkozásán, amely segített közelebb kerülni a saját hangomhoz. A tavaszi „évad” harmadik alkalmát 16-án, azaz a hang világnapján tartotta, ennek apropóján készült vele egy terjedelmes interjú, amelynek a folytatásával a következő lapszámunkban térünk vissza.

– Mit kell tudni Nacsa Jánosné Dömötör Ildikóról? Mikor kezdődött az ének, zene iránti érdeklődés?

– Vidéki lány vagyok, Zalában születtem, Zalaegerszegen, és igazából ott kaptam meg az első impulzust a zenére, a zeneszeretetre, az éneklésre, mert a szüleim ének-zene tagozatos iskolába írattak. És ez ugye eléggé különleges volt, mert a környékemen mindenki máshova járt iskolába, a Petőfibe, én meg a Kilián György Általános Iskolába (ma Liszt Ferenc Általános Iskola szerk. megj.), ének-zene tagozatos iskolába kerültem, ami azt jelentette, hogy minden hónapban voltak koncertek, kórusban énekeltem, furulyázni, zongorázni tanultam, szóval sok-sok zenei élményben volt részem. Onnan az utam nem ment egyenesen a zeneművészeti főiskolára, mint ahogyan a barátnőimé, mert a szüleim úgy vélték, hogy ének-zene tanárként nem lehet megélni, és szerették volna, ha közgazdasági osztályba járok. Így közgazdasági szakközépiskolát végeztem, de utána – mindenféle szülői nemtetszés ellenére Kaposvárra mentem tanítóképzőbe, ének-zene szakkollégiumba, tehát elkezdtem a pici kanyaromat. Onnan egy még nagyobb kanyart vettem, és Budapestre jöttem, mert szerettem volna megtanulni énekelni. Igazából huszonegy éves koromban kezdtem el, Sebestyén Márta volt az első tanárnőm, mindenféle rockénekesek jártak hozzá akkoriban, úgyhogy mindig izgalmas volt, amiket mesélt, és szép lassan megtaláltam a hangom. Különböző tanárokkal dolgoztam együtt, Balatinecz Mártával, Felber Gabriellával, Markovics Erikával, majd Pallagi Judit lett a hosszú távú nagymesterem, aki mellett a legtöbb ideig kitartottam, így kerültem be az Operastúdióba, ahol sokáig énekeltem. Például a Varázsfuvolában is, az utolsó pedig a Harmóniatündér volt a MÜPÁban (Művészetek Palotája – szerk. megj.).

– Mindezek után jött egy éles váltás…

– Közben huszonnyolc éves lettem, és éreztem, hogy nem akarok énekesnő lenni, mert szívesebben foglalkozom a gyerekekkel. És szépen, lassan abbahagytam a színpadi éneklést, már csak hobbiból énekeltem az operastúdióban, és teljes erőbedobással az iskolának, a gyerekeknek adtam magam. Felépítettem egy kórust, a Reneszánsz furulyazenekart, meg egy gitárzenekart, szóval mindenféle koncertünk volt, és lassacskán a gyerekek hangjának a kibontakoztatása lett a fő célom. Leginkább a gimnáziumban volt érdekes, mert ott fiúhangok is vannak, és elő kellett „bányászni” a férfihangot; ötödikben ugye kezd mélyülni a hangjuk, aztán ugrál a különböző magasságok között, és ezekből a hangokból kellett kiformálni a basszus, illetve a tenor hangot, végül pedig vegyes karunk is lett. A mai napig találkozom velük, megmaradt a kapcsolat, hiszen sokfelé jártunk, voltunk Taizében is együtt (a svájci születésű Roger Schütz, vagyis Roger testvér által alapított nemzetközi ökumenikus szerzetesközösség székhelye Franciaországban – szerk. megj.), szóval a tanítás lett az új út.

– Hogyan lehet a gyerekek hangját előcsalogatni, a valódi hangot?

– Ez izgalmas út. Alsóban nagyonnagyon szeretnek a gyerekek énekelni, ott inkább az életbátorságot kell növelni bennük, vagyis higgyenek abban, hogy tudnak énekelni. Mert lehet, hogy első osztályban három hangterjedelme van valakinek – most is van ilyen diákom –, de ez nem jelent gondot, mert a hangterjedelem növelhető. Tehát szépen, lassan az énekléssel öt hang, tíz hang lesz abból, és általában negyedikes korban mindenkinek beérik a hangja, tehát akkor már megszületik a tizenkét-tizenhat hangtávolságnyi hangterjedelem a gyakorlás által. De eközben nem lehet kudarcélmény, vagyis úgy kell vezetni a gyereket ezen az úton, hogy ne hasonlítsuk össze őt másokkal. A hangizmokat rugalmassá kell tenni a hangszalag működtetése érdekében, és nem lehet azt mondani a diáknak, hogy ő csak dörmög, mert igenis van hangja, csak egészen más hangterjedelemmel énekel, mint az osztálytársai. Ezt a másságot csupán felfedezni kell, és nem megítélni vagy minősíteni. Tehát ez az alsó tagozat.

– Kijelenthető az, hogy valaki egyáltalán nem tud énekelni? Nagyon sok gyerekre rányomják ezt a bélyeget, és azt javasolják neki, hogy inkább ne is próbálkozzon vele. Én is ezt hallottam gyerekként…

– Én nem találtam a negyvenéves pályafutásom alatt olyat, aki ne tudott volna énekelni. Egytől egyig megtanultak. És ezt más kollégától is hallottam, tehát nemcsak az én tapasztalatom, hogy gyakorlással, hangképzéssel – ha nincs hallásszervi probléma – mindenki tud énekelni. Nyilván, amikor jön a felső tagozat, és elkezdik egymást piszkálni – például a szünetekben vagy messengeren –, kamaszkorban gyakran becsukódik egyes diákok szája. És akkor nem azért nem tudnak énekelni, mert nincs hangjuk, hanem olyasmiket hittek el magukról, amelyeket mások aggattak rá hülyeségből vagy cukkolásból, ők pedig azonosultak velük. Ilyenkor becsukódik a szájuk, és nem akarnak énekelni. A Hangműhelyre is jönnek hozzám olyanok, akik húsz éve nem énekeltek. Most képzeljük el, hogy húsz évig nem használjuk a lábizmunkat! Ilyen esetben is kell egy alapos, felépített, tudatos munka, hogy valaki újra elkezdjen járni. Ugyanez a helyzet a hangszalaggal: ha valaki befejezi az éneklést kamaszkorában – akár felső tagozaton, akár gimnáziumban, mert ciki, mert nem énekel olyan szépen, mint az a bizonyos sztár a YouTubevideókon– , nyilván újra kell tanulnia az éneklést, ha húsz év múlva vágyódni kezd utána.

– Nemrég szó esett a Hangműhelyről. Mit takar ez pontosan? Ide felnőttek járnak, mi is így találkoztunk újra.

– Nagyon sok olyan felnőttel találkoztam, aki utálta a hangját, és azt mondta, hogy nem tud énekelni, és énektanárként ezt fájdalmas volt hallani. Mivel sok-sok ilyen mondatot kaptam, szépen, lassan megszületett bennem, hogy tennem kell valamit. Ha nem is énekelünk, játszhatunk a magánhangzókkal, mássalhangzókkal, hangerővel, hangterjedelemmel, beszédtempóval, légzéssel, és ezek által fejlődik a hang minősége, a résztvevő pedig olyan hangokat is megtapasztalhat a testében ugye ez a hangszerünk –, amelyeket addig nem is hallott, és ez kinyit számára egy másik világot, például egyre színesebben beszél. Most már Énekműhely is van, mivel azok, akik gyakran jártak Hangműhelyre, szerettek volna énekelni.

– Volt olyan, aki megtalálta a hangját egy-egy Hangműhelyen?

– Igen. Tulajdonképpen többen is visszajeleztek ezzel kapcsolatban, sőt én azt látom, hogy már az első óra végén mindenki megtapasztalja, hogy mennyivel zengőbb lesz a hangja, kibontakozik a hang erőssége, színe, gazdagsága. Tehát valójában egyetlen alkalom után is olyan felfedezéseket tesznek a felnőttek, amelyek új szempontokat adnak a saját hangjukkal való kapcsolódáshoz.

Az interjú második, befejező részével a következő lapszámunkban térünk vissza.

Kérdezett: Ferencz Melánia