A legmegvetettebb bértollnok

A Széna tér 2-4. számú ingatlanait 1913-ban Rosenberg Sándorné birtokolta. A 4-es házszámot viselő épületben bérelt lakást a két világháború között Bugél Jenő (1882-1933) lap- és könyvszerkesztő, a Bégaparti város legjellemtelenebb, legerkölcstelenebb, legmegvetettebb, szakmájából legkirekesztettebb sajtóbérence. Elhunytát követően a nevét viselő városi hivatalnok-fia – aki 1935. decemberében kötött házasságot Márton Katalinnal – lakott a bérleményben. A senkiházi, aljas, nemzetáruló bértollnok, Bugél Jenő Pozsonyban jött a világra 1882. november 22-én. Tanulmányait Pozsonyban és Eperjesen végezte. A jogi doktorátus megszerzése után bejárta Európát, s hosszabb időt töltött Amerikában. Ezt követően Boszniában lett fogalmazó, majd tanfelügyelőnek nevezték ki, közben politikai és szépirodalmi cikkeket és verseket közölt, s szerkesztette a Justh-párt zombori lapját. Igazából nem derült ki, hogy Bugél Jenő mit és miket követett el az I. világháború utolsó szakaszában, az „őszirózsás forradalom” s a Tanácsköztársaság, a proletárdiktatúra hónapjaiban, de teljesen ártatlan nem lehetett, ha jobbnak látta sietősen elhagyni 1918-ban Magyarország megcsonkított területét, s a szerbek, majd a románok megszállta Temesvárott keresett rejtekhelyet, menedéket. A Schwabische Volkspresse főszerkesztője, majd a Bánáti Hírlap, a Magyar Hírlap, a Bánáti Közlöny, a Temesvári Napló, az aradi Képes Újság, valamint a Szenzáció, Gól, Mozi Revü és Hét c. kérészéletű hetilapok szerkesztője, munkatársa volt. Dr. Tornya Gyula csákovai ügyvéd, az impérium változás után indított és lefolytatott megfélemlítési hadbírósági eljárás, a nagy visszhangot keltett „Levente-per” vádlottjainak bátor védője a hadbíróság és a tárgyaláson megjelent hallgatóság nyilvánossága előtt kíméletlen szavakkal jellemezte a tanúként megidézett Bugél Jenőt: „Bugél ismeretes iszákos ember, akiről a családja levette a kezét. Egy ízben lovagias afférja támadt s akkor megszökött a becsületbíróság eljárása elől. Segédtanfelügyelő is volt s ekkor tanítókat zsarolt és ekkor minden nyugdíj és igény nélkül elcsapták.” Kijelentéseit a védőügyvéd hivatalos iratokkal igazolta, támasztotta alá, amelyeket át adott a bíróságnak azzal a megjegyzéssel, hogy „Bugél Jenő a keresetét elitta, eldorbézolta és ezalatt családja otthon nyomorgott és szalmán feküdt”. A védő módszeresen cáfolta a tanú vádjait. A tárgyalásról 1920. április 7-i számában közölt részletes beszámolójában a Temesvári Hírlap, egyebek mellett, arra is rámutatott, hogy „Bugél volt a legterhelőbb tanú. A három vádlottról mondott vallomásaiban ellentmondásokba keveredett a tanú. Mindenki ingatag embernek ismeri. Könnyű jellemű ember ez. Előélete nem kifogástalan, nem erkölcsös és tisztességes.”

A „vendéglátást a Bánság szívében” azzal hálálta fölösen meg a könnyelmű, izgága, anyagi gondoktól szorongatott Bugél Jenő, hogy kezdettől fogva előzékenyen felajánlotta szolgálatait, együttműködését a berendezkedő román hatóságoknak. A kortárs krónikások, valamint a történészek egybehangzó véleménye szerint a „szegedi hírszerző őrmester”, Bajza-Bajzáth Gyula után a legsúlyosabb terhelő adatokat, dokumentumokat Bugél Jenő szolgáltatta a nyomozóknak, a Siguranța nyomozóinak, az ügyészeknek és hadbíróknak a csírájában felszámolt „temesvári összeesküvésről”. A „Levente-perként” elhíresült eljárás több tárgyalásán személyesen részt vett: tanúvallomásait, papírra is vetette. Adataira, vádjaira alapozva drasztikus ítéleteket hozott a Virgil Economu ezredes és Spiridon Iorgulescu hadbíró-százados, királyi megbízott elnökölte hadbíróság. A halálos ítéleteket szerencsére nem hajtották végre, a diák-résztvevők többségét felmentették. A súlyosabb büntetésekkel sújtottakat a Románia és Magyarország között létrejött fogolycsereegyezmény keretében hagyták az anyaországba távozni.

A trianoni békediktátum, az Osztrák-Magyar Monarchia szétdarabolása, Magyarország elvakult, bestiális megcsonkítása, megnyomorítása után, amikor a menekültek tömegei özönlöttek a szélrózsa minden irányából az 1/3-ra zsugorított Magyarországra, a besúgóvá, nemzetárulóvá, renegáttá vedlett Bugél Jenő Temesvárott maradt. Felfogta, belátta, hogy korábbi botrányai, törvényt sértő viselt dolgai, valamint a „Levente-perben” vállalt és betöltött aljas, megütköztető, visszataszító szerepe miatt semmi jóra sem várhat a Tisza és a Duna közén. Csak közmegvetésre, mellőzöttségre. A Romániához csatolt Béga-parti városban számíthatott az államhatalom új birtokosainak elismerésére, megértésére, messzemenő támogatására. „Német anyanyelvű magyar nemzetiségű” – aminek a bíróságon vallotta magát – az 1920-as évek legelején gombamódra elszaporodott és pár lapszám publikálása után gyorsan el is tűnt magyar és német nyelvű lapokat „boldogított” írásaival.

Műfajt váltva az 1920 évek derekán főként a színpad szolgálatába szegődött, Bugél Jenő és társulata vitte színre Miss Mary című egyfelvonásos operettjét, amelynek zenéjét Győri Emil (1884-1941) temesvári komponista szerezte. A főszerepeket Somogyi Emmi, Botos Blanka, Katona Emmi, Komádi Mici, Tábori Terka, Ekecs Ferenc, Binder Károly, Szakács Árpád, Nádasdi Ernő, Lukács Artúr stb. formálta meg. A táncokat Ekecs Ferenc tanította be. Előadás utánra biztosított volt a villamos közlekedés. A rendezőség arra kérte fel a nagyérdemű közönséget, hogy jegyeikről a kellő időben gondoskodjon. A nappali pénztár egész délután nyitva…

1925-ben a temesvári Thália Kabaré együttese vitte színre a Miss Maryt.

Az „ország-kiegészítőjeként”, Nagy-Románia megteremtőjeként tisztelt I. Ferdinánd király, mintegy az angol uralkodó-előd, az Arany János által, megverselt Edward példáját és eljárását követve 1923 őszén szánta rá magát, hogy megtekintse az ajándékba kapott gazdag, termékeny régiót, hogy lássa és személyesen mérje fel, „mit ér a bánsági tartomány?”. A királyi pár érkezését, méltó fogadását lázas előkészületek előzték meg. A vármegyeház második emeletének 10 szobáját elegáns bútorokkal, válogatott dísztárgyakkal, értékes festményekkel ékesítették, ala-kították kényelmes és hangulatos fejedelmi lakosztályokká. Az udvari kíséret tagjait az I. emelet átformált termeiben, irodáiban szállásolták el. Az előcsarnokot, a lépcsőházakat, a folyosókat újrafestették és délszaki növényekkel „ligetesítették”. Az I. Ferdinánd király és Mária királyné különvonata 1923. november 15-én reggel 9 órakor robogott be a józsefvárosi vasúti pályaudvarra, ahol katonai tiszteletadással fogadták és köszöntötték a hadsereg főtisztjei, az egyházi méltóságok és a világi hatóságok testületei. Népes menet kísérte gyalog és lovon a király személygépkocsiját a görögkeleti román templomig, ahol nagy papi segédlettel a nagyszebeni ortodox érsek és karánsebesi püspök istentiszteletet celebrált az uralkodó-pár tiszteletére. A magas rangú vendégek felkeresték a ró-mai katolikus székesegyházat, a belvárosi zsinagógát, az evangélikus és görögkatolikus templomokat, va-lamint a reformátusok bérházát és imatermét. Ez utóbbi nem szerepelt a vendéglátók által összeállított hivatalos programban, azonban a király ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar kálvinistákat is megtisztelje látogatásával. Temesvár valamennyi jelentős üzemét, gyárát és iparvállalatát felkereste. Megtekintette a nagy-szabású termékkiállítást, részt a műegyetem új épüle-tének felavatásán és a tűzvész martalékául esett színház újjáépítésének alapkő letételén. Billédet, Lovrint és Nagykomlóst is útba ejtette. Kedd este 19 órakor kíséretükkel a koronás fők vonattal Lugosra távoztak. Krónikásként Bugél Jenő a király bánsági tartózko-dásának minden eseményén jelen volt, megfigyeléseit gondosan feljegyezte.

I. Ferdinánd 1927. július 20-án távozott az élők sorából. A nemzeti gyász napjaiban Temesvár város tanácsa eldöntötte, hogy egy díszes kiállítású emlékalbumot jelentett meg, „nagy uralkodóhoz méltó keretben örökítse meg azokat a bensőséges, kapcsolatokat, melyek őfelsége és a Bánság lakossága között az idők folyamán mind szorosabbra szövődtek”. A díszmű célja az volt, hogy írásokban és képekben megörökítse az elhunyt uralkodó temesvári, bánsági, és aradi látogatásainak minden mozzanatát, jellegzetes epizódját. A színes mozaikképben tükrözni kívánták a király emberségét is, aki mindenkor nagy szeretettel és jóindulattal viseltetett a Romániában élő nemzeti kisebbségek iránt is. Az igényes díszkiadvány összeállítására, megszerkesztésére Emil Grădinariu temesvári kultúrtanácsos és Bugél Jenő, hírlapíró vállalkozott, aki a magyar nyelvű és a magyar vonatkozású szövegeket gondozta. Az emlékalbum 1928-ban hagyta el a Temeswarer Zeitung nyomdáját. Ugyancsak 1928-ban került ki a sajtó alól a Bugél Jenő szerkesztette Jahrbuch deutscher Dichter und Schriftsteller című antológia, amelyet a következő esztendőben, 1929-ben a Deutsche Eiche című válogatás követett. Szerkesztette a magyarországi és utódállamokbeli fiatal költőket felvonultató A holnap dala (105 magyar költő könyve) című antológiát, amely 1931-ben jelent meg Temesvárott. Olyan szerencsétlenül válogatta össze a 105 verselgető pályakezdőt, hogy a „holnap”, az irodalmi pálya egyiküket sem szerencséltette, lendítette ki az ismeretlenség homályából.

Bugél Jenő 1933. június 3-án fejezte be dicstelen pályáját. Sem a Temesvári Hírlap, sem a Déli Hírlap aprócska hírt sem közölt elhunytáról.

Szekernyés János