Homérosz hexameteréitől, a középkori himnuszokon, históriás énekeken, vitézi dalokon és epigrammákon keresztül, a szabad-, vagy képversig, az avantgárd formabontó költészeten keresztül, a kortárs költőkig, a vers a világgal együtt változott, és változik folyamatosan. Mégis állandó és időtálló a késztetés – versben – elmondani, átadni az emberi létet meghatározó érzéseket. Még akkor is, ha a költői lét, érzékenység nem a legelfogadottabb a fokozott ütemben elanyagiasodó világban.

ESZTERÓ ISTVÁN, nyugalmazott magyar szakos tanár pillanatnyilag talán az egyetlen, a szakma által is elfogadott magyar költő Temesváron. Endre Károly, Franyó Zoltán, Anavi Ádám, a huszadik század eme legnagyobb temesvári magyar költői sorában Eszteró István nyolcvanötödik évében, bő hét évtizede itt áll a temesvári magyar költészet vártáján, és gazdagítja ezt az értékes szellemi hagyatékot. Ahogy lehet.

Eddig nyolc nyomtatott verseskötete jelent meg, a kilencedik is elkészült és szinte három éve vár megjelenésre, illetve térségünk valamennyi irodalmi lapja közölte verseit. Házunk tájára tekintve, a HETI ÚJ SZÓ-ban és a Mindenki Kalendáriumában is megjelentek Eszteró István költeményei.

– Mikor írta legelső versét? – kérdeztem a költőtől.

– Nehéz pontos időpontot mondanom, mert az első vers sohasem a legelső. Az emberben motoszkál egy-egy gondolat, próbálja egymáshoz fűzni a szavakat, jómagam arra az első zsengére emlékszem, amelyről úgy gondoltam, hogy megközelíti a verset. Ti- zenhárom vagy tizennégy évesen írtam meg első versemet Végváron, a szülőház virágoskertjében, a buxus bokrok árnyékában. A buxusok jellegzetes illata mai napig erre emlékeztet. Szerelemről szólt, a rózsa volt a metafora, és körülötte forgott minden. A vers ma már nincs meg, de az emlék megmaradt. Mintha tegnap történt volna.

– Az ihlet és a munka viszonyáról mit gondol a költészet vonatkozásában?

– Kell az ihlet. Kell egy mély benyomás, élmény, megrendítő tapasztalat, egy hangulat is ihletté válhat, amely elindítja az alkotási folyamatot. Az ihlet csak akkor alakul, formálódik alkotássá, ha az alkotó munkálkodik ezen. Ihlet lehet bármi, végtelen sokszor, de vers, vagy tágabb értelemben, alkotás csak komoly és kitartó munkát követően születik. Nyilvánvalóan akkor, amikor már tapasztaltabb az alkotó, amikor a költő birtokában van sajátos költészeti nyelvezetének, amikor már nem keresi önmagát, akkor könnyebb az alkotási folyamat. De, a munka akkor is szükséges. Példaként említem a legnagyobbak közül Petőfi Sándort, akinél minden verssé alakult át, környezete, élete szinte minden perce, eseménye verssé lett. A barát és kortárs Arany Jánosnál sokkal nehézkesebben, nagyobb munkával alakult át az élmény, az ihlet alkotássá. Nekem erős élmény, ihlet kell ahhoz, hogy megszülessen a vers. Nem utolsó sorban szükséges az erős önbizalom, akiben erősebb ez az érzés, bárminek, bátran hozzáfog. Sokat számít a hangulat is, amelyben éppen vagyok. Kolozsvári egyetemi éveim alatt, közvetlenül sikeres vizsgákat követően, egy utcában haladva megláttam egy verebet, amely egy szurok halomba volt beleakadva, ott vergődött. Megsajnáltam és kiszabadítottam, úgy repült el, hogy egy vékony szurokszál csüngött róla. Az élmény versírásra késztetett, az első kötetemben olvasható az Ének egy madárról című versem. Szükség van élményekre, amelyek nem mindig nemesednek verssé, lerakódnak, rétegeződnek és teljesen váratlanul, új ihlet hatására szerveződnek verssé. Feltételezem, hogy valami hasonló történik más alkotói tevékenység során is. Néha elég egy újabb benyomás, élmény, vagy akár egyetlen mondat, ahhoz, hogy elinduljon az alkotó folyamat. Egy nem régi élményem például az internethez kötődik. Egy gyermekkorral kapcsolatos képi anyag magyarázata az volt, „menynyire boldogok voltunk.”. Nos, ez az egyetlen sor elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egy, a gyermekkoromról, életemről szóló versem megszülessen.

– Hét évtizedre nyúló költői tapasztalata szerint van olyan téma, amely versben nem mondható ki, nem írható le?

– Ízlés dolga. Létezik és időnként felerősödik az az alkotói, költői szemlélet, mely szerint az égvilágon minden kimondható, ha művészi funkciója van. Mert nyelvünk rendkívül gazdag és rendkívül színes, ki kell használni, amit csak lehet, azaz mindent. Ezt a vonulatot Erdélyben a fiatal, kortárs költők képviselték, és nekem is szimpatikus volt ez a hozzáállás. Néhány versemben, talán visszafogottabban, de megjelent néhány „erősebb” kifejezés is. Mindezek ellenére, meggyőződésem, hogy tiszteletben kell tartani a közízlést, ezen túllépni nemigen ajánlatos. Ahogy, meggyőződésem szerint a napi politikába sem ajánlatos a költőnek belekeveredni, ez teljesen más közeg, sajátos, íratlan és leírt szabályokkal. Azt gondolom, hogy a költészetben és az életben is kerülni kell a szélsőséget, trágárságot. Lehetnek helyzetek, körülmények, amelyek egyenesen megkövetelik a közízlést sértő szavak, kifejezések használatát, de ez nem váljon öncélúvá.

– Versben hazudhat a költő?

– Arany János is foglalkozott a kérdéssel. Ő írta egyik művében, hogy „költő hazudj, csak rajt’ ne fogjanak.” Fontos, mit értünk a hazugság kifejezésen. A költői nyelv egy metanyelv, amely metaforákat, szimbólumokat és más eszközöket használ, felnagyít, túloz, paradoxonokat állít, esetenként torzítja is a konkrét valóságot. A költői nyelvezet nem egyértelmű, a kifejezések a köznapitól eltérő jelentést kaphatnak. Annak idején Izsák László, a szép emlékű Ady Endre irodalmi kör egyik ülésén tette szóvá, hogy egyik versem sorai kétértelműek, többféle módon értelmezhetők. Erre Anavi Ádám kifejtette, hogy éppen ez a lényege a versnek, a költészetnek. De, a költő mindig megszabja az üzenetének az irányát, még abban az esetben is, ha többféle módon értelmezhetők sorai. Ugyanakkor a vers érzelmi, gondolati recepciója az olvasót illeti.

– Mikor hagy abba egy verset? Amikor már jónak tartja, vagy amikor már nem tudja tovább … rontani?

– Előfordult már, hogy jó verset rontottam el, mert a kelleténél többet csiszolgattam, módosítottam, javítottam, kiegészítettem… Én nem hiszek abban, hogy egy vers első nekifutásra, készen kerül a papírra. Először nyers, vázlatos formába születik a vers. Egy házhoz hasonlíthatóan. Fel kell építeni, bepucolni, elsimítani és befogadóvá, otthonossá, ha lehet, tökéletessé kell tenni. Akár évek multán is találok egy-egy versen javítani valót. Immár három éve elkészült a Válogatott versek című kötetem, amely jobb időkre vár. Támogatásra. Egyetlen kötetem megjelenését se támogatta a Communitas. Még ezeken az irodalmi lapokban, kötetekben megjelent verseken is találok javítanivalót! Mondanom sem kell, hogy amióta nyomdakészre elkészült a Válogatott versek kötetem, egy újabb kötetre való anyag is összegyűlt.

– Kell a szenvedés a jó versek megírásához?

– Feltétlenűl. Költészetünk nagyobb része a szenvedésből fakad, szenvedésköltészet. A költő az átlagosnál érzékenyebb lélek, aki minden sorscsapást intenzíven él meg. Van, nevezzem így, öröm-költészet is, de lényegesen kevesebb az ilyen alkotás. A Magyar Költészet Napját megelőzően, elég csak József Attilára gondolni, hiszen költészete nagyrészt a szenvedésből fakad. Juhász Gyula, Salamon Ernő is írt a hangszerfáról, utóbbi ekként: ”Néha az erdőn a hatalmas döntők /szép, nemes fát keresnek hegedűknek,/ s a fejszefokkal egyetegyet ütnek, / és kilesik a legjajdulóbb döngőt.” A költészet terápia is, a költő megírja a szenvedést: felszabadul és felszabadít.

– Érezte valaha, hogy egy verse túl őszintére sikerült?

– Igen. Van olyan versem, amelyben a megszokottnál többet mondtam el magamról. Vannak helyzetek, amikor a költő tudatosan építi bele alkotásába, hogy az olvasóra hasson. Francois Villon életének drámai viszonyait kendőzetlenül tárja elénk, költészete éppen ezért fél évezredet követően is időszerű.

Úgy lépett be a világirodalomba, hogy keresetlenül őszinte és a világ elé tárja a maga belső konfliktusait és megpróbáltatásait.

– Eddigi költői „termése” hány kötetben olvasható?

– Amint említettem, kilencedik, a válogatott kötetem is nyomdakész, sőt, a tizedik új is. Hét önálló verseskötetem jelent meg, a nyolcadik egy fordításokat tartalmazó, amelyet Serban Foarta temesvári költővel és a fordításban neki segédkező feleségével, Gabos Ildikóval együtt alkottunk. Ebben Foarta húsz versét fordítottam én magyar nyelvre, és ő húsz versemet ültette át románra. A kötetben az olvasó párhuzamosan olvashatja a román, illetve a magyar nyelvű eredetit is, ami különleges élmény annak, aki mindkét nyelvet ismeri.

– Hét évtizedre visszatekintő költői pályát követően a mai viszonyok között, hogyan látja, van még tétje az írásnak?

– Meglátásom szerint mindig van tétje az írott szónak. Az első nagy magyar költőnktől, Balassi Bálinttól kezdődően a mai napig látható, hogy a költészet, a szépirodalom közvetlenül nem, vagy ritkán befolyásolja a társadalmi folyamatokat. Kivételt képez Petőfi Sándor és még néhányan, akiknek ideig-óráig sikerült ötvözniük a kettőt. Csokonai rokokó, népies költészetének tétje a magyar kultúra fejlesztése, a klasszicista Berzsenyi versei sem hatottak, el is szigetelődött. Valahogy úgy, mint mi Temesváron. Irodalmi élet alig, olvasói lélekszám kevés. Magam sem kerestem a rivaldák fényét. Úgy érzem Lám Béla regénycímét parafrazálva, hogy körön kívül vagyok.

– Érezhető, hogy Temesvár kívül esik a jelentős kulturális vonulatokon…

– Nem vagyok a közlékeny, kapcsolatépítő alkat. A helyiek közül indulásomkor Anavi Ádámon kívül senki sem támogatott. Kilencedikes diákként elvittem neki a verseimet, lelkiismeretesen írt néhány biztató sort, buzdított. Később eljártam az Ady Endre, később Franyó Zoltán irodalmi körre, itt találtam hasonló érdeklődésű, támogató társakra, segítő közegre. A ’89-es fordulatot követően leépült az irodalmi kör, költészet, irodalom háttérbe került.

– Nehezebb kihúzni vagy megírni egy szöveget?

– A kihúzás tényleg nehéz, mert tapasztalatom szerint, amit valahol kihúzok, lehet, hogy egy másik versben nagyon helyénvaló! Viszont az adott helyről ki kell húzni. Ilyenkor nehéz kihúzni. De muszáj. Nagyon.

– Vannak, akik úgy tartják, hogy a toll erősebb fegyver a kardnál. Volt alkalma ezt megtapasztalni?

– Nem vagyok konfrontációkat kedvelő alkat, de Petőfire gondolva tudom, hogy lehet tollal is sikeresen „hadakozni”. Tudom, hogy hatalma lehet az írott szónak, de nem tapasztaltam meg. Viszont sok, számomra fontos pozitív visszajelzést, elismerést kaptam.

Makkai Zoltán (folytatása következik)