Különleges adottsága az embernek, hogy a legifjabb kortól a földi élet legutolsó pillanatáig, valamilyen módon, életét végigkíséri a vers. Az egyszerű dúdolók, a mondókák, az Anyám tyúkján, a vőfélyek rigmusain át, a siratóasszonyok jajveszékelésén keresztül, Balassitól, József Attiláig és a kortás költőkig verseink bennünk élnek, tartalmasabbá, szebbé teszik hétköznapjainkat. A költészet még ha nem is termel számszerűsíthető, átruházható, eladható anyagi értéket mégsem díszítőeleme a kultúrának, hanem annak egyik legmélyebb rétege: ott működik, ahol a hétköznapi beszéd már nem képes pontosan kifejezni a tapasztalatainkat.
A Magyar Költészet Napja nem pusztán egy irodalmi ünnep, hanem alkalom arra, hogy újragondoljuk a nyelvhez, kultúránkhoz és önmagunkhoz fűződő viszonyunkat. Aprópénzre váltva, ledobjuk nyelvünket és ezáltal kulturális örökségünket? Lecseréljük, mert rajtunk kívül senki sem érti a világnak eme részén? Mert könnyebb, netán éppenséggel előnyösebb más nyelven megszólalni? József Attila születésnapján, azaz a Magyar Költészet Napján e fenti kérdésekre is válaszolunk, tudatosítva, hogy a költészet, a kultúra örzésének- átadásának ügye egyszerre személyes és közösségi.
Végig tekintve népünk utóbbi ezer esztendején érzékelhetjük, hogy a líra nem elszigetelt műfaj, hanem a történelemmel és a társadalommal szoros párbeszédben létező forma, a gondolkodás egyik eszköze.
Ez az ünnep tehát a költők emlékezetéről is szól, és az olvasó felelősségéről is. Arról, hogy hajlandók vagyunk-e belépni abba a csendbe, amelyből a vers megszületik.
Az ünnep alkalmából közöljük a Petőfi Irodalmi Múzeum archívumában örzött József Attila: A Dunánál című zseniális versének kéziratát.
(m.z.)
