Homérosz hexameteréitől, a középkori himnuszokon, históriás énekeken, vitézi dalokon és epigrammákon keresztül, a szabad-, vagy képversig, az avantgárd for-mabontó költészeten keresztül, a kortárs költőkig, a vers a világgal együtt változott, és változik folyamatosan. Mégis állandó és időtálló a késztetés – versben – elmondani, átadni az emberi létet meghatározó érzéseket. Még akkor is, ha a költői lét, érzékenység nem a legelfogadottabb a fokozott ütemben elanyagiasodó világban.

ESZTERÓ ISTVÁN, nyugalmazott magyar szakos tanár pillanatnyilag talán az egyetlen, a szakma által is elfogadott magyar költő Temesváron. Endre Károly, Franyó Zoltán, Anavi Ádám, a huszadik század eme legnagyobb temesvári magyar költői sorában Eszteró István nyolcvanötödik évében, bő hét évtizede itt áll a temesvári magyar költészet vártáján, és gazdagítja ezt az értékes szellemi hagyatékot. Ahogy lehet.

Eddig nyolc nyomtatott verseskötete jelent meg, a kilencedik is elkészült és szinte három éve vár megjelenésre, illetve térségünk valamennyi irodalmi lapja közölte verseit. Házunk tájára tekintve, a HETI ÚJ SZÓ-ban és a Mindenki Kalendáriumában is megjelentek Eszteró István költeményei.

– Van-e olyan szó, amit ma már nem használna? A költészetben vannak-e divatos szavak?

– Óvakodom az elavult, régies szavak használatától. Csak akkor kerülnek egy-egy versbe, ha illeszkednek a hangulatába, fokozzák, kiegészítik annak üzenetét. Örömmel használom viszont a mai kor szavait. Például a drónok, „drónmadarak”, másutt az „enter”, vagy „szoftver” kifejezések használatával utalok a korra, melyben született a vers.

– Az író ember felelőssége örök vitatéma, hol a határ a felelős magatartás, az öncenzúra között? Hogyan véle kedik a felelősségről Eszteró István költő?

– Haza a magányban című epigramma kötetemben kimerítő módon foglalkozom ezzel a kérdéssel. Felelősségről, világnézetről, költői habitusról, társadalmi fonákságokról, konfliktusokról szól ez a közel százharminc négysorost tartalmazó kötet, amelynek egyik ciklusa éppenséggel az írók, költők felelősségéről szól. Önmagunk és a világunk, annak megörzése iránt feltétlenül felelősséggel kell viszonyulnunk mindannyiunknak.

– Mit gondol a szépirodalom jövőjéről?

– Amíg az emberben lesz kreativitás, késztetés az önkifejezésre, ameddig él a nyelv, addig lesz szépirodalom, költészet és a művészetek sem halnak ki. Természetesen változik, alakul a világgal együtt a szépirodalom és a költészet is, lehet, hogy más kifejezési formák is kialakulnak, az is elképzelhető, hogy csak egy szűk kör igényli, de amíg ember lesz e földön, addig lesz. Kányádi Sándor mondta, hogy a vers az, amit mondani kell. Ez igaz, de ma egyre inkább olvasni is kell. Így tárul fel a belső világ, a szóképekben kódoltak átértékelődnek, újraértékelődnek. Nemcsak mondani kell a verset, hanem elmélyülni benne.

– Életének első felében megélte a szabadság hiányát, majd az utóbbi több mint három évtizedben a teljes szabadság körülményei között alkothatott. Mit jelent Önnek a mai viszonyok között a szabadság?

– Sokrétű, nehéz kérdés. Tény, hogy az átkos korhoz képest szabadabban élhetünk. Annak idején az első négy elemi osztályt szülőfalumban, Végváron magyar nyelven végeztem. Majd a következő három évben Gátalján, majd hetedikben Temesváron, román nyelvű iskolába járattak. Úgy írattak be a román iskolába, hogy szinte nem ismertem a nyelvet. Ez a három év olyan traumát okozott, amelyet soha nem hevertem ki. Nem csak a nyelvismeret hiánya volt a gond, hiszen az ötödik osztály végére az osztály egyik legjobb tanulója lettem. Az idegen nyelvi környezetben, más kultúrában való lét rontott gondolkodáson, kreativitáson, minden készségben. Szüleim arra törekedtek, hogy a legjobb líceumban folytassam tanulmányaimat, az elit Loga Líceumba küldtek. Esélyem sem volt bejutni, így kerültem Lugosra, a magyar líceumba, mert ott nem telt be az összes hely. Később ismét Temesvárra. Ez a hányódás is traumát okozott. De gyermekkori emlék a kulák családokat fenyegető deportálás veszélye. Tanúja voltam, amikor az adó miatt apámat megverték… Egy éjszaka kis motyóval vártuk, mikor jönnek értünk, hogy elvigyenek. Kisemmizték szüleimet, szülőfalunkat el kellett hagynunk, végül Gyirokon sikerült telket venni. Ott, a végvári gazdasági épületekből származó faanyagból húz-ták fel szüleim lakóhelyünket, egy faházat. Onnan jártam a temesvári líceumba a kilencedik és tizedik osztály folyamán. Tény, hogy 1989 fordulópontnak tekinthető, de olyan nagy változást nem érzékeltem a szabadság viszonylatában. Bárhová el lehet menni, szinte bármit meg lehet vásárolni, szólásszabadság, stb., de az az érzésem, hogy mi ma is másodrendű állampolgárok vagyunk. Az Irószövetségben mi magyar szerzők, nem is létezünk, annak ellenére, hogy mindig eljuttattam új köteteimet a szövetséghez, se kitüntetés, se semmi.

A könyvkiadás a Communitastól függ, eddig egy kötetem megjelenését sem támogatta, miért? Beleszólása az érdekvédelmi EMIL-nek sincs. Milyen szabadság az, ahol a román többség után kisebbségi tömb dönt a szórványbeli kisebbség kulturális ügyeit illetően? Mert ugye, ez kettős függőség…

Magunk részéről szeretettel és tisztelettel kívánunk a 85 éves Eszteró István költőnek további termékeny éveket, azzal a reménységgel, hogy még számos értékes verssel ajándékozza meg a világot.

Isten éltesse sokáig! (m.z.)