Interjú Kádár Zoltánnal és Szép Zoltánnal az idei téli olimpiáról
Milánó és Cortina d’Ampezzo 2026. február 6. és 22. között adott otthont a téli olimpiának, amelyről a Marosvásárhelyi Rádió két munkatársa, Kádár Zoltán és Szép Zoltán is tudósított reggelenként és délutánonként, élőben. A sítájfutóként is elismert Szép Zoltán 2021-ben a Temesvári Magyar Napokra is ellátogatott, ahol egyebek között mesélt a tokiói „maszkos olimpián” megélt tapasztalatairól, míg Kádár Zoltán egy videóüzenettel köszöntötte aznap az jelenlévőket.
A mai lapszámunkban az idei téli olimpia kapcsán osztják meg a tapasztalataikat az olvasóval, ugyanazokra a kérdésekre válaszolva.
– Hányadszorra tudósítottál olimpiáról/paralimpiáról? Hol voltál korábban?
Kádár Zoltán: – Ez volt a hatodik ilyen jellegű világversenyem. Szerencsés vagyok, mert két paralimpiával kezdhettem, 2012-ben, Londonban és 2016-ban, Rio De Janeiróban. Ezt egy téli olimpia követte a dél-koreai Pjongcsangban, majd sorrendben érkezett a 2021-re áttolt 2020-as, „kovidos” tokiói nyári ötkarikás seregszemle, majd 2024-ben a párizsi nyári kavalkád. Idén pedig a Milánó-Cortina 2026-os téli olimpia, így mindegyikből – paralimpiából, nyári, illetve téli olimpiából – van nekem kettő.
Szép Zoltán: – Ez volt a harmadik téli olimpiám, Pjongcsang és Peking után, de összességében a hatodik olimpia, amelyről tudósíthattam.
– Hogyan lehet kijutni tudósítóként egy-egy olimpiára/paralimpiára?
Kádár Zoltán: – Ez egy hosszú és viszonylag bonyolult folyamat, de az első paralimpiámra gyakorlatilag egy nap alatt megkaptam az akkreditációt. A Román Paralimpiai Bizottság akkori elnökasszonya még rá is csodálkozott arra, hogy én újságíróként érdeklődtem a tudósítási lehetőségekről, és pillanatok alatt elintézte a belépőmet. 2016-ra sokkal könnyebben bekerültem a körforgásba, majd a dél-koreai téli olimpiára már számítottak ránk mint tudósítókra, így előre jelezték az akkreditációs időszak kezdetét, menetét, és viszonylag hamar rábólintottak az illetékesek. S ha már az „üzlet” beindult, később is könnyű volt bekerülni a körforgásba.
De az akkreditáció nem ér semmit, ha az újságíró mögött nincs egy megfelelő anyagi háttér, hiszen az olimpiák elég sok pénzbe kerülnek számára is – két vagy három hét ott-tartózkodás, szállás, étkezés stb. Az utazást a helyszíneken belül általában a rendező ország biztosítja vagy ingyenes közszállítási bérlettel, vagy saját, szintén ingyenes buszhálózattal.
Szép Zoltán: – Ez hosszú folyamat. A szerkesztőség jelöl, majd a médium akkreditációt igényel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság rendszerén keresztül. Az akkreditáció nemcsak szakmai bizalmat jelent, hanem komoly logisztikai előkészítést is: szállás, technikai háttér, utazás, közlekedés a helyszínek között. Aki kijut, annak nemcsak riporteri, hanem szervezési és időmenedzsment-készségekre is szüksége van. Egy olimpia alatt a napi 12-14 órás munka teljesen természetes.
Mandel Katát és Bartalis Henriettát ünnepelték Fotó: Halmányi Zsolt (Sportfoto Press)
– Milyen célt tűzöl ki tudósítóként magad elé egy-egy ilyen esemény előtt? Hogyan készülsz fel?
Kádár Zoltán: – A saját sportolóink követése a fő cél, azaz a romániai magyar sportolók állnak az első helyen. Ezt követik a román, illetve magyar sportolók teljesítményei, végül a legnagyobb és legfontosabb eredmények, sportolói teljesítmények kerülnek célkeresztbe. A legfontosabb, hogy minél több, az előbb említett „saját” sportolót sikerüljön megszólaltatni, hiszen az ő élményeiken, tapasztalataikon, értékeléseiken keresztül jut haza leghitelesebben a hallgatóinkhoz az információ sokasága.
A készülődési periódusban természetesen egy úgynevezett követési stratégiát kell kidolgoznunk, azaz úgy kell a napi programot megszervezni, hogy a lehető legtöbb sportolónkhoz jussunk el, a lehető legtöbb eseményt tudjuk górcső alá venni. Ehhez a helyszínekből is fel kell készülni. Az is nagyon fontos, hogy az újságíró ismerje az adott sportoló pályafutását, múltbeli eredményeit, felkészülési folyamatát, netalán sérüléseit. Mivel az úgynevezett hétköznapokon is sporttal foglalkozunk, a legtöbb olimpiai résztvevőnkről vannak információink, de ezeket természetesen frissebb tartalmakkal is kiegészítjük.
Szép Zoltán: – Számomra a legfontosabb cél: történeteket mesélni, nem csak eredményeket közölni. Az eredményeket mindenki látja, de a háttér, az emberi küzdelem, a sportolók érzelmei adják az igazi értéket. A felkészülésre pedig nincs egy recept, de fontos érteni a sportágak technikai részleteit is, mert a hallgatók értékelik a szakmai pontosságot. Ezért készülök statisztikákkal, helyszínismerettel, múltbeli sztorikkal, mindenféle háttérinfókkal, felveszem a kapcsolatot már előzetesen is a sportolókkal, ha lehetséges.
– Szembesültél kihívásokkal az idei olimpián? Kádár Zoltán: – Igen. Méghozzá két nagy kihívással is. Elsőként az olimpiai helyszínek közötti nagy távolságokkal. Mint ismert, Milánó mellett további hat helyszín is szerepelt a programban, a Dolomitok és az Alpok vonulataiban: Antholz-Anterselva, Tesero, Predazzo, Cortina d’Ampezzo, Bormio és Livigno. Nos ezek között nekünk ingáznunk kellett. Ezt többnyire saját vagy bérelt gépkocsival tettük meg, és volt olyan napunk, amikor 800 méterről felemelkedtünk 2300 méter fölé, majd leereszkedtünk 900 méterre, onnan ismét 1860 méterig, majd le 1100 méterre, az esemény után pedig mindezt fordítva is le kellett vezetni. A tervünk szerint akár három helyszínt (és eseményt) is be szerettünk volna járni egy-egy napon, de végül örülnünk kellett annak is, hogy kettőt le tudtunk fedni.
A másik nagy kihívás az anyagi támogatás kései érkezése volt, bár a szponzorok időben támogattak, a bürokrácia útvesztői miatt a pénz csak az ott-tartózkodásunk első napjaiban érkezett meg, így a szállásfoglalásokkal volt némi bonyodalmunk, hiszen egyrészt hatalmas volt az érdeklődés a versenyek iránt, ami a szállások kihasználtságában is megmutatkozott, illetve ennek következtében az árak is az „egekig” szöktek. Nos, ilyen helyzetben kellett lavíroznunk.
Szép Zoltán: – Természetesen. Egy több helyszínes olimpia – mint a milánó–cortinai – komoly logisztikai kihívás. Hosszú utazások a versenyhelyszínek között, időjárási tényezők, szoros menetrend. Ezen kívül mindig ott van az időnyomás: gyorsan, pontosan, hitelesen kell közvetíteni, miközben folyamatosan változnak az események. A technika is próbára tesz: élő bejelentkezéseknél nincs második esély.
– Volt olyan pillanat, esemény, amelyet sohasem fogsz elfelejteni?
Kádár Zoltán: – Több is volt, de ha egyet kell kiválasztanom, akkor az, ahogyan a két székely lány megölelte egymást a snowboardcrossverseny után. Mandel Kata ugyanis interjúadás helyett megvárta barátnőjét, a gyerekkorától vele készülő Bartalis Henriettát, aki éppen akkor fejezte be a futamát, és egy hatalmas összeölelkezéssel örültek annak a megismételhetetlen pillanatnak, hogy együtt megcsinálták, amit elterveztek, azaz nemcsak kijutottak az olimpiára, hanem be is fejezték a versenyüket.
Szép Zoltán: – Az olimpia mindig tartogat ilyen pillanatokat. Ezen az olimpián nekem a székely snowboardos lányok versenye volt az egyik legemlékezetesebb. Nem az eredmény, hanem inkább a közvetlen, családias hatás miatt, hisz láthattam a szülőket izgulni a sportolókért, illetve a barátomat, aki jelen esetben edző volt. Szó szerint egy élmény volt ezt átélni, minden mozdulatukért izgultam. A végén pedig elképesztő volt az, hogy közösen ünnepeltük a lányokat. Szintén élményszámba ment, hogy kipróbálhattam a sífutópálya egy részét, miközben a sportolók is ott jöttek-mentek.
– Ha egyetlen szóban vagy mondatban kellene jellemezned a milánó-cortinai téli olimpiát, hogyan jellemeznéd?
Kádár Zoltán: – Dolce vita – a pályákon, a nézőtéren, az újságírók között, a vonaton. Mosolygós, vidám olimpia volt, amelyhez nagyban hozzájárultak az önkéntesek is.
Szép Zoltán: – Egy olimpia, amely egyszerre volt látványos, emberközeli és érzelmileg mély.
Kérdezett: Ferencz Melánia
