„Az igazi feladat mindig az, ami a közösséget szolgálja.”
Hamvas Béla bő hét évtizeddel ezelőtt megfogalmazott, fenti gondolata ellentmond ugyan a manapság tapasztalható individualizmusnak, az önmegvalósításra, az önös érdekre fokozott hangsúlyt fektető hozzáállásnak. Még sincs minden veszve, mondhatja a temesvári magyar közösség, miután a közért való munkálkodás felemelő példájának lehettek sokan tanúi a józsefvárosi templomkertben felállított sírkő újra szentelésén. A március 15.-i nemzeti ünnephez kapcsolódó, nagy érdeklődés mellett megtartott esemény egyben az összefogás és a múltunk előtti tisztelgés példája is, hiszen a gyárvárosi temetőben ledöntött sírkövet megtaláló fáradhatatlan önkéntes, Momir Dorottya, az értékmentés ügyét felkaroló Bánsági Magyar Értékekért Egyesület, az RMDSZ, a Józsefvárosi Római Katolikus plébánia és ft. Szilvágyi Zsolt plébános, és az egyesületet anyagiakkal támogató magánszemélyek egy láthatatlan láncot képeztek múlt és jelen között, amelynek köszönhetően méltó helyre kerülhetett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc temesvári honvéd törzsőrmestere, néhai Hemmert Ferenc emlékét őrző sírkő. Az ünnepi rendezvényen dr. Bodó Barna, az Értéktár Egyesület elnöke a tiszteletteljes emlékezés jelentőségét hangsúlyozta: ” … Ezen a márciusi napon hőseinkre emlékezünk, mindazokra, akik beálltak a forradalmi eszme zászlója alá, akik a harcokból kivették részüket, mivel képesek voltak választ adni a kor legnagyobb dilemmájára, Magyar jövőt vizionáltak egy, a magyar hont magába olvasztó birodalomban. (…) Feltehető a kérdés: hősnek tekinthető-e valaki, aki harcait megharcolta, a hadi gyilokeszközök elkerülték, hazajött övéi közé, és idős koráig élte a dolgos ember életét? A magyar történelmi emlékezetben az 1848–49-es forradalom és szabadságharc honvédjeit általában kollektíven hősökként tisztelik, függetlenül attól, hogy a harcokban haltak meg vagy túlélték azokat. A honvédek vállalták a háború veszélyét, sokszor nagyon nehéz körülmények között harcoltak, és az ország, a nép függetlenségéért küzdöttek.
Miért tekinthető hősnek az is, aki túlélte? Fegyverrel szolgálta az ügyet – részt vett a harcokban, ami önmagában is nagy kockázat volt. A szabadságharc céljaiért küzdött, ami a későbbi nemzeti emlékezetben erkölcsi értékké vált. Hazatért és túlélte a háborút, de ez nem csökkenti a korábbi helytállását. Sok veterán később a szabadságharc emlékének őrzője lett. Miért került volna fel különben Hemmert Ferenc sírkövére: 1848-as Honvéd. Ez fontosabb volt családja számára az elhalálozás événél, ez ugyanis csak az 1848-as évszám után következik. Meghalt 1914-ben. Temetőink szakszerű és kitartó búvárjója, Momir Dorottya fedezte fel Hemmert sírkövét.
A gyárvárosi sírkert tavalyi feltérképezése során látta meg, hogy a korábban a helyén álló sírkövet valaki feldöntötte. Miért történt? Az idő kereke forgott, nincs szó rosszindulatról. Ez esetben. A sírkövet ki kellett menteni – hiszen közös hősünkről van szó.
Sikerült. Ezért vagyunk most itt. Többen segítettek. Miért? Mert a helyén volt a szíve annak, aki segíthetett. Név szerint két jeles társunkat kell megemlítenem: Farkas Imre helyi képviselőt és ft. Szilvágyi Zsolt plébános-vikáriust, köszönet nekik és mindenkinek, akik segítséget kínáltak, többen adomány formájában is, őszinte köszönet és igaz hála. Nagyon sajnáljuk, de Hemmert-leszármazottról nincs tudomásunk, nem volt kit elhívjunk az újra avatásra. Azt viszont e jeles pillanatban megfogadjuk a Bánsági Magyar Értékekért Egyesület nevében, hogy a jövőben is, ha további ilyen esetre kerül fény, a helyünkön leszünk és vállaljuk a közösségi elvárás szerinti feladatot.”
Miklosik Ilona muzeológus Hemmert Ferenc életútjának fontosabb állomásait ismertette: „Hemmert Ferenc a Temes megyei Kisőszön született 1830-ban, német nemzetiségi családban. Ifjúsága idejéből nem ismerünk adatokat. Nagyon fiatalon, alig 18 évesen állt be a forradalmi hadseregbe, mint közkatona. Az 1848-as forradalom és az 1849-es szabadságharc idején Bem József tábornok seregében harcolt. Ő a szabadságért fogott fegyvert, bár nem a magyar nemzetiség soraiból került a ki, mégis hazájának (Magyarországnak) és a sok nemzetiségű Bánságnak, szűkebb hazájának érdekében hadakozott. Nem is akárhogyan, hiszen két súlyos sebesülést is szerzett, a bal karján és a jobb lábán. Az utolsó sérülése valószínűleg Világosnál történt, ahol – 1849. augusztus 13-án – ő is jelen volt a fegyverletételnél. Ekkor Hemmert Ferencet már altisztként, törzsőrmesterként említik.
Ezt követően vergődött haza, mint annyi sok bajtársa is, sebesülten és gyalog. Nem ismert, mikor költözött Temesvárra, de már halála előtt a Gyárváros lakója volt, mint gyászjelentése említi, a Tigris utcában lakott családjával együtt. Fia, Hemmert Ádám, ismert szikvízgyáros (szódavízgyáros) volt és városi törvényhatósági tag.
A forradalmi hadsereg katonáinak soraiban különböző nemzetiségű honvédek – közkatonák vagy tisztek – voltak, főként a történelmi Bánság területéről besoroltak között. Csupán Temes megye területéről több etnikum fiai harcoltak a haza szabadságáért: ismert az örmény családból kikerült gertenyesi Hollóssy József honvédszázados (később buziási főszolgabíró) vagy a lugosi Jakabffy Pál, ’48-as honvéd-főhadnagy, a későbbi honvédszoborbizottság elnöke; a vingai önkéntesként bevonult majd hadnaggyá előléptetett Karagyéna Miklós bolgár származású, fiatalember, később vármegyei törvényhatósági tag. De itt említhetjük meg a későbbi temesvári takarékpénztári igazgatót is, Menczer Ármint, aki három fiútestvérével és idős édesapjával együtt zsidókként vonultak be a forradalmi zászló alá. (…)
1921-ig, az utolsónak számító Singer Mór ’48-as honvédhadnagy elhunytáig a honvédegylet testületileg is megjelent tagjainak temetésén. Így történt Hemmert Ferenc búcsúztatásakor is.
Hemmert 1914 január 28-án hunyt el. Az emlékkövön feltüntetett Wolf családbeli leszármazottakat idéző számos név feltehetően Hemmert Ferenc (egyik) férjezett leánya családtagjainak neveit örökíti meg.”
A közösségi önbecsülés jelképének is tekinthető a templomkertben felállított sírkő – mondta Molnár András az RMDSZ Temes megyei elnöke. „Az itt újra felállított sírkő Hemmert Ferenc emlékét őrzi. Egy olyan emberét, akinek nyughelyét ledöntötték a gyárvárosi temetőben. Sajnos azt kell mondjuk, jó ideje olyan korszakban élünk, amikor sok mindent megpróbálnak eltörölni: neveket, emlékeket, közösségeket, identitásokat. A történelem azonban újra és újra bebizonyítja: ami igaz, ami érték, ami egy közösség lelkéhez tartozik, azt nem lehet végleg eltörölni.
Ezért különleges jelentősége van annak, hogy ez a sírkő ma ismét áll. Köszönet illeti a Bánsági Magyar Értékekért Egyesület tagjait és a Józsefvárosi Római Katolikus Plébánia képviselőit, akik nemcsak emlékeznek, hanem cselekszenek is. Mert a közösségi emlékezet nem magától marad fenn – azt ápolni kell, védeni kell, és időről időre újra kell építeni.”
Nem véletlen az sem, hogy mindez éppen március 15-én történik. Ez a nap a magyar szabadság egyik legfényesebb jelképe, amely az 1848-as szabadságharc örökségét hordozza. Az 1848-as eszmék – szabadság, méltóság, nemzeti önrendelkezés – nem csupán történelmi fogalmak. Ezek olyan értékek, amelyek ma is irányt mutatnak közösségeink számára. (…)
Amikor ma egy sírkövet újra felállítunk, valójában azt üzenjük: a történelem nem törölhető el. Az emlékezet nem rombolható. És az a közösség, amely tiszteli múltját, mindig képes jövőt építeni. Március 15-e erre tanít bennünket. A szabadság nem csupán kivívott állapot, hanem folyamatos felelősség. Felelősség a múlt iránt, felelősség egymás iránt, és felelősség azok iránt, akik utánunk jönnek. Ezért amikor ma tisztelettel megállunk Hemmert Ferenc emléke előtt, egyúttal saját közösségünket is megerősítjük.”
A huszadik század legelső évtizedében Temesváron és környékén számos ’48-as emlékjelet hoztak létre elődeink, amelyeknél, amikor és ahogy lehetett, a késői nemzedékek is fejet hajtottak. Bő száz év után, 2026-ban újabbal gyarapodott ’48-as emlékhelyeink sora. Bízzunk abban, hogy az idők végezetéig lesz, aki egy virágszálat elhelyezzen a néhai honvéd törzsőrmester sírkövénél.
Makkai Zoltán
