Az eltelt közel két évszázad alatt végig, tavaszi legnagyobb ünnepünk – 1927-től hivatalos nemzeti ünnepünk – Március 15. volt az az ünnep, amelyet a magyar nemzet egésze, politikai vagy felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül, társadalmi hierarchián való helyezkedéstől függetlenül, az elszakított országrészekben és Csonka-Magyarországon egyaránt a közösségek ünnepnek tartottak. Valahogy a nép igazi ünnepe volt.
Mert a szabadság eszméje mindig erősebbnek bizonyult a pillanatnyi politikai berendezkedés kötelező irányvonalánál, erőt adott a csüggedőknek, célt az elfásultaknak és a ’48-as hősök, példát az utókornak. A „talpra magyart” mindig – talán még ma is – minden magyar gyermek el tudta mondani, a Kossuth-nótákat pedig nem csak a legöregebbek ismerték. Talán még ma is.
Bánság-szerte, ha másutt nem is, de a magyar iskolákban és egyházi közösségekben megemlékeztek az 1848-as forradalom és szabadságharc hőseiről, számos helyen különböző közösségi rendezvények keretében hajtottak fejet a dicső elődök emléke előtt. (m.z.)
